VAJUDÓ IDŐK SODRÁBAN

(Makkai Sándor életrajz)

       Sokoldalú egyéniségre jellemző, hogy népnevelő elvei összefüggenek regényírói nézeteivel, történelemszemléletével, valamint a magyarság - koncepciójával.
Makkai Sándor 1890-ben született. Széles körű érdeklődése már a családi helyzetében, gyermekkorában gyökerezik : apja Makkai Domokos nagyenyedi professzor; Makkai Sándor, a család tizenhárom gyermeke közül a legfiatalabb is ennek a kollégiumnak a szellemétől áthatva indul el a pályán, amely a sepsiszentgyörgyi iskola után a kolozsvári teológián át vezet későbbi lelkipásztori, majd középiskolai vallástanári, teológiai tanári, püspöki hivatása felé. Közben bölcsészdoktori oklevelet szerez; sűrűn jelennek meg szépirodalmi művei.
        Egyházi tárgyú és pedagógiai munkái hozzájárultak a lelkipásztori pálya előkészítéséhez; ezek közül a legjelentősebb a Vallásos világkép és életfolytatás, valamint A nagy személyiségek nevelői jelenősége. Már az induláskor sokat foglalkozik a valláslélektan és a vallástudomány kérdéseivel. Ezen a téren folytatott kutatásait olyan munkában tárja az olvasóközönség elé, mint A vallás az emberiség életében (1923), A vallás lényege és értéke (1923) stb. Egyházi és teológiai jellegű munkássága a vallásos építőirodalom körébe tartozó mintegy tíz kötetnyi munkán túl a missziói tudományok körére is kiterjed. Főleg ilyen írásai : Az Egyház missziói munkája (1938), Poimenika. A személyes lelkigondozás tana (1947), Élő gyülekezet (1948).
         Mint szépíró, erdélyi hagyományokat követ. A sárga vihar (1934), Az ördögszekér (1925) és a Táltoskirály (1934) a nagy erdélyi regények folytatása. Társadalmi regényei közül a Holttenger (1923) szintén erdélyi bélyeget hord magán. A Mezőségnek, e sajátosan erdélyi vidéknek első művészi leírása, tragikusan szép vonásokkal megrajzolva.
          Makkainak már fiatalkori tudományos dolgozatai között több tanulmány található a személyiség lélektani, és pedagógiai kérdésekről. A húszadik század egész első felére jellemző történelmi érdeklődés.

A pángermán és egyéb rasszista ideológiák előrenyomulása idején magától értetődő, hogy minden politikai érdeklődésű írónak, így Makkainak is a figyelme mohón fordul Bethlen Gábor felé. A Magunk revíziójában történelmi tanulságként jegyzi fel, hogy a magyarság tragikus bűne, hogy nem tudott lelki, szellemi vezetés alá állni

         Magunk revíziója c. esszéje ma is aktuális erkölcsi üzenetet hordoz: az előítéletek, a nacionalista elfogultságok, az életellenes és csökönyösen lezárt fogalmak felszámolásának szükségességére hívja fel a figyelmét.
         Makkai Sándor nevét a Magyar fa sorsa teszi igazán ismertté.     Nyilvánvaló, hogy ebben a munkában csak elégni lehetett. Makkai életében az a legcsodálatosabb, hogy mikor az egyik fáklya tövig leégett, átadta tüzét a másiknak, s amíg az emésztődött a szüntelen felelősség és önmarcangolás súlya alatt, az elégett fáklyára új gyantát gyöngyözött a lélek. Amikor pedig a fáklyát magasba emelő kéz megremegett, volt elég bátorsága és lelkiereje vállalni a vádaskodást, a meg nem - értést és átadni a fáklyát új, erősebb kéznek.

 

                                                                  (szemelvények  Makkai Lilla írásából)