Július vége volt, de még mindig nem éreztem azt, hogy már nyár van, hurrávakáció-végrepihenés.
A megérkezés után szinte egyből belecsobantunk a munkába, persze nem volt az sem megerőltető, sem rossz, sőt… A képek válogatása közütt jutott idő felidézni a rég nem látott arcokat, vagy végiggondolni jópár régi tábort. Majd megnéztük a kollégium múzeumát, amire máskor sosem volt idő.
Aztán felmehettünk az erdőbe. Igazi erdőbe! Nem holmi virtuális, online, videózott, fényképezett erdőbe, ahova a karantén alatt eljutottunk, hanem a sáros, vizes, és gyönyörű zöld erdőbe. Madárdal, cuppogó bakancsok, rengeteg gomba és esőcseppek.
A rétre kiérve pedig kitárult a táj. Napfény és esőillat. Tehenek és bivalyok. Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy lehet egész életet élni a városban. Ide tartozom, ebbe a környezetbe.
Aznap este fent maradtunk az erdőben, én korán lefeküdtem. A többiek a tűz köré húzódtak és még sokáig énekeltek. Túl fárad voltam, hogy kimenjek, de magam elé képzeltem az éneklők fekete sziluettjét a tűz körül és a gitár húrjáról felpattanó hangokat, ahogy a szikrákkal együtt szálnak a felhők mögül kikandikáló csillagok felé. Később arra ébredtem, hogy mélységes csend van és igazi sötétség. Nem tudtam elaludni, de jó volt ezt az élő csendet sokáig hallgatni.
Másnap a kollégiumban kezdtük meg a munkát. Egy világ a világban, mindig így gondoltam erre a helyre. Főleg ilyenkor kedves nekem, amikor minden zölden mosolyog és megtelik az udvara cserkészek kacagásával.
Folyik a munka, egyre érkeznek a többiek, a falak labdáznak az örömkiálltásokkal, az ablakok pedig visszatükrözik a mosolyokat.
Késő délutánra megérkezik mindenki, állnak a sátrak, elkészültek a meglepetések és kezdődhet a program.
A zászlófelvonásnál éreztem, hogy valóban mind ugyanazon nagy közösség részei vagyunk, egyszerre dobban a láb és zendül ajkunkról az induló. A hadijáték felszabadított és jól elfárasztott. Játszani is rég játszottam ilyen jót. A kiállítás kimosakodva várta a látogatókat, de senkit sem zavart hogy esőáztatta az őrsi zászlója, főleg, ha megtalálta rajta a saját nevét. A kardok megcsillantak, a naplók és krónikák kihúzták magukat, mindegyikük igyekezett a legjobb formáját hozni. Új élmény volt, hogy teljesen éberen tudtam jelen lenni az ökumenikus istentiszteleten. Jó volt az egyre sötétedő domboldalban a fáklyák fényénél hallgatni az igazán nekünk-hozzánk szóló gondolatokat. És az NLÁ tűz, az est csúcspontja, ahol minden elhangzott, mint máskor is, de most mégis másképp.
A lakomára már túlcsordult bennem ez a sok élmény. Mindenhol mosolygó arcok, csillogó szemek. Barátok, akik végre újra találkozhattak, cserkésztestvérek, akik végre újra beszélgethettek. Csillagfény és cserkész-zsivaly.
Hát így telt ez a pár óra együtt.